Kedves Olvasóink!
Ezt a beszédet nem terveztük túl hosszúra, hisz nem is lenne mit beleszőni a blognak alig pár hónapos életéből, de azért megpróbálunk összehozni valamit.
A kezdet viharos volt, ezt mi is tudjuk. Voltak problémák a prológussal, a kinézettel, kifejezték páran a nemtetszésüket, mi igyekeztünk kihozni magunkból a legjobbat, de amit ez látszott, sajnos nem sikerült. Igazából, nem nagy tervekkel álltunk hozzá a bloghoz, hanem csak úgy belekezdtünk a nyár vége felé, hiszen egyikünknek sem volt különösebb programja, akkor miért is ne? Aztán eljutottunk oda, hogy oké, megvan három fejezet, a prológussal együtt, de most mi a franc legyen? Semmi ihletünk nem volt, aztán pedig az iskola is elkezdődött, és beütött a ménkű.
Mi ezt nem akarjuk csinálni.
Akkor jött a hetekig elhúzódó szünet, se kép, se hang, felszívódtunk című történet. Nos, tanultunk, és igyekeztünk rendbe hozni az életünket, nekem (Ashley) még volt emellett egy másik blogom is, plusz még szerkesztő is voltam a DBLBC-nél, így nem tudtam tartani a lépést. Bo pedig teljesen elveszett életének homályába, és egyszerűen nem tudta rászánni magát, hogy írjon valamit.
Már körülbelül két hete biztosak voltunk abban, hogy ennek már itt az elején vége szakad, de azért még pihentettük a gondolatot, hátha megváltozik valami. Hát, nem változott, így arra a súlyos lépésre adtuk a fejünket, hogy befejezzük. Én (Ash) az egész blogolást, Bo pedig, ha minden igaz, csak ezt a blogot.
Nem tudjuk, kit mennyire rázott meg ez a dolog, - minket aligha -, de azért reméljük, hogy nem válunk el haragban. A jövőben jobban átgondoljuk majd, mit érdemes elkezdni, és mikor.
Szóval, sajnáljuk, hogy így alakult!
Ölel benneteket,
Ashley&Bo